Néha nehezen járhatóak az utak, néha sokat kell érte küzdeni, hogy végig menjünk rajta.
Néha kicsit talán még félelmetes is vagy ijesztő.
Mert néha egyedül kell megtenni, hogy olyat találjunk, amit csak mélyen bent tudunk meglelni.
De az út, amin ilyenkor végig haladunk, megajándékoz minket egy emlékezetes utazással.
Belső utazás ez, rendkívül személyes.
Más nem értheti és nem is fontos, hogy értse.
Ez rólunk szól, a mi világunk.
Sok olyan pontja van, ami megkérdőjelezheti a kitartásunkat, a bátorságunkat, az elszántságunkat, vagy magát a célt.
Néha szeretnénk ilyenkor minél előbb megérkezni vagy csak kicsit megpihenni.
Azt hiszem, mindenki életében eljön legalább egyszer egy ilyen utazás vagy egy pont, ahol megtanul elengedni.
És akkor rádöbben, hogy nem is olyan félelmetes néha egyedül lenni.
De ha az utunk során elkísér valaki és rá tudunk hangolódni és megtanuljuk megérteni, átérezni, értékelni, tisztelni, akkor egy csodás élmény részesei lehetünk.
És ha még szeretettel is tudunk felé közeledni, akkor sokkal többet fogunk kapni, mint amennyit mi képesek vagyunk adni.
Mert az a bizalomról szól, a kölcsönös tiszteletről, a szeretetről - a törődésről.
De ehhez viszont idő kell, és figyelem.
Időnkből adni valakinek a legnagyobb kincs, amit adhatunk.
Idő, megfoghatatlan...
Idő, míg gondolsz valamire, valakire.
Idő, míg beszélgetsz valakivel.
Idő, míg együtt vagy valakivel.
...
És Idő emlékezni is.
Ezt az időt nem fogjuk vissza kapni.
Éppen ezért, fontos, hogy mire szánjuk.
Fontos, hogy az időt hogyan töltjük ki, hogyan töltjük el.
Fontos, hogy az időt kivel töltjük.
Ha pedig szeretet van bennünk ilyenkor, az idő valóban megfoghatatlan lesz és szinte érzékelhetetlen.
És a végén pedig egy ajándék, benne rejlő minden emlékével, élményével, történésével.
És ezzel a cél már nem is olyan elérhetetlen.
Mert az idő minden pillanata egy lépés és így maga az utazás lesz a cél -
az idő a minden.
Kis-Fátra: Diery-szurdok, 2017.
