Mozgásban: lelkek szárnyalása, a lét.

Vajon elkap majd, ha zuhanok?

Szükségét érezve a biztonságnak, meglelni a holnapot, egy reményt hozó világot.

A széllel táncoltam, az esőbe rejtve könnyeimet.

Mosolyogtam a napfényre, a hegyre kapaszkodva a karomat széttártam.

Minden fáradtságot lemosva hűs tavakban mártóztam.

A legszebb pillanatokban virágot neveltem, és suttogást leheltem.

Most pedig mindezt látva szemedben, a tekintetedbe zuhanok, és a hegyekből a völgyekbe meséket szállítok.

A zuhanással pedig minden bánatot feloldok, ahogy szemed tükrében újra káprázok.

És az élet ezzel titkot ringatva álmot szikrázik, egy újabb utazást felhők közé hitbe változik.

Kis - Fátra: Nagy Rozsutec 2017.

Amikor az utak kanyarodnak, 

és a változások igazodnak - 

a képlet felemelkedik.

És a lét próbálgat haladni,

minden más csak toporog...

akkor a pillanat küzd.

Ott a dobbanás a magasba ér.

Tudod a választ,

érzed: az érintés él, lelkekben szárnyal.

A hangulat pedig felemel,

Mert egy hang szól,

az emlékekben dalol.

Kell, hogy lásd,

a legszebb kép

Benned és Bennem

káprázva tombol.

És minden megtett út

a változásra vár.

Dacolva széllel,

a csillagokra nézve,

reményt éltet.

A végén pedig az a pillanat kanyarodva 

ösvényeket alkot,

és küzd, csak küzd,

magasba érve újra létezik.

Bennünk káprázva egy világot álmodik.

Schneeberg - 2017.

Lelkekben tomboló tétovázások,

végtelen várakozások.

Álmok, az idő ólomlábain,

tehetetlen utazások.

Kéretlen hangulatok,

fény nélküli árnyékok,

homályos kalandozások.

Szárnyalások,

vigaszt remélő hullámok.

Az élet tengerén rintgatózó kérdések,

hánykolódó válaszok.

Idegen szigetek,

sejtelemes állomások.

Kétséges döntések,

változó állapotok...

hatalmas viharok.

De a lelkek mélyén az erők a szivekig hatolnak,

és a villámok

az összetartozást újra és újra feltöltik.

Dobsina 2017.

Pehelykönnyű, ringató ábrándok...

Felemelő, súlytalan utazások...

Lelkekkel táncoló apró dallamok...

Szenvedélyt éltető érintések...

Vágyaktól pezsgő ajkak...

Szemek tükrében rezzenő pillantások...

Szabadon szárnyaló álmok...

Fent a hegyen...

Mozdulatlan gondolatok, lélegző érzékek.

 Én vagyok a kezdet és én vagyok a vég.

Ahol a vágyak megtorpannak, mert mindent felkarolnak.

Hol az idő megáll, és a tér a felhőkön áthatol.

A rezzenés - kettőnk tánca.

A lelkek varázsa - szemed legszebb pillantása.

Kérlek, maradj így, maradj velem!

Érezd a ritmust és ne feledd : az élet egy pillanat - tova száll, de együtt a felemelő káprázat...

Minden megjárt út,

egy Lét, egy Világ - tovább vándorol és érez.

Mert újra és újra rád/ránk talál az a kép.

Bár a történések néha sátrakat építenek,

ahogy a tudat magasba/magasban tör/tőr és a szív mélyen elmerül.

De aztán a szél mindig feltámad és sátrakat bont.

Majd csendben elvonul, hátrahagyva felkavaró vihara nyomait, mint emlékek újra és újra érző apró rezzenéseit.

Vándorok vagyunk az úton,

Világok őrzői, érzések teremtői.

Vagy talán szelek szárnyán az utak építő kövei.

Viharok barázdái - szívek rostjai.

A legszebb pillanatok dallamai.

Elveszek egy szóban,

elveszek egy gondolatban,

elveszek egy érintésben,

egy tekintetben.

Zuhanok a múltban,

felemelkedek a jövőben, miközben

lebegek a létben, a jelenben.

Kereslek minden pillanatban!

Mert érezni akarok, 

nemcsak élni, hanem átélni...

a gondolatot, az érintést,

hallani a szavakat,

tudni a pillanatot.

Lobbanni a lángba,

feledés nélkül emlékezni,

minden szóra, gondolatra, képre, érintésre, 

minden pillanatra.

Utazni a vágyba, egy érzésbe,

ahogy életre kel bennem,

ahogy hozzám szólsz,

rám nézel,

megérintesz.

És én elveszek a mindenségben.

Táncolva a szélben,

érezve a mindenséget.

Minden rezdülés egy emlék,

minden pillanat egy kedves kép.

Káprázatos világok,

tükröződő csillagok,

villanás az éji tóban.

A lét, 

virágok mezején:

huncut mosolyod,

a legszebb mozzanat.

Dallamra lépő szép,

féltve őrzött,

utolsó kép.

Kérdés..

a szél játéka.

Benned és bennem a fény.

 Csillagok tánca,

furcsa vég:

 a zuhatag, 

egy homályos és

ingatag...

az érzések vihara.

Egy mosoly - a csillogó lét.

A ritmus - a lélektánc.

A felhők felett - a magasban.

Szemek előtt rejtve - vágyak mezején.

Idők kapuján - álmok tornácán.

Titkok forrása - hol az eredet születik.

Az érzések tükrében - a válaszok hadán.

Áttör a FÉNY és mindent elringat egy látomás...

Kettőnk világa - talán sose élt, igaz vallomás.

Mert örökké  mozdul a LÉLEKTÁNC.

 És a ritmus átalakul, felhők felett, az álmok tornácán:

titkok, hol a válaszok az érzésekben erednek.

Amikor nem kell az ismeretlen, az új.

Amikor nem kell felfedezni, csak lenni számít - a pillanatba merülni...

Ahol minden mosoly régi emléket tükröz,

ahol minden tekintet vigaszt nyújt,

ahol minden érintés biztonságot ad és magával ragad.

Ez a világ néha a minden: benne történések, közös emlékek.

Ahol a találkozások örökre szólnak és világítanak.

A változásokban kísérnek, tartanak, vissza várnak.

Erőt adva a megújulás parazsával, őrizve a lángot, lobbantanak.

A fényben úszva, folyton átölelve felvillanyoznak, békét sugározva nyugalmat árasztanak.