Reménybe kapaszkodni, olyan, mint elhinni, hogy szebb lesz a világ. Talán egy mese, talán egy csoda vár ránk. Ahogy az éjszakát követi a nappal, és a napot a csillagok és a hold. Remélni, hogy a jövő feledteti majd a kellemetlen múltat - hogy mindig lesz valahogy. Remélni, hogy a vihart követi majd a napfény. Remélni a szerelmet, a magányból kiröppenve megtalálni a másik felünket. 

Vagy a remény, mindig csak várni, folyton valami szépet kívánni. De miért? A jelen mindig rossz? Akkor miért nem teszünk ellene? A boldogság csak ennyi lenne? Állandóan csak várni? S remélni? Ha igazán vágyakozunk valamire, ha tiszta szívvel szeretnénk valamit, akkor küzdjünk érte! Az élet rövid ahhoz, hogy örökké csak álljunk és képzelődjünk. Hiszen amikor sötét lesz, a szemünk jobban kinyílik, erősebben figyelünk. Tehát, ha a jelen rossz, akkor haladjunk! Igen, fontos, remélni, a rossz pillanatokat átvészelni, csak közben elfelejtünk cselekedni, testünket életre kelteni. A remény egy indulat, lelkünkbe született 'kép', amit szeretnénk elkészíteni, de ennek megvalósítása már egyáltalán nem biztos. Tehát kellemetlen érzés. Vagyis ellentétes érzelmekből kialakuló állapot. Szóval, ha nem történik rossz, akkor remény sem létezik? Most akkor kell a remény vagy nem? Mi teremtjük meg hozzá a körülményeket vagy tőlünk függetlenül alakul úgy, hogy úgy érezzük, hogy remény nélkül nem létezhetünk, hogy nincs jövő? Miért vágyunk örökké a jövőbe? Azt gondolva, hogy ott jobb lesz? És a jelen? Nem számít? Teszünk érte? És akkor mikor is fogunk igazán élni, ha a pillanatot sose tudjuk átélni, megragadni?  Lehetünk így boldogok? Pedig azt keressük! Mert a boldogságra vágyunk. Szerintem a remény és a tett egyaránt fontos. A remény mit sem ér tett nélkül és a tett sem élhet remény nélkül - ha nem hiszünk abban, hogy sikerülni fog. Remélni akarok, álmodni akarok! De élni is akarok! Álmodni ébren, álmodni hittel, álmodni, hogy élek. És közben élni, a pillanatban létezni.  Vagyis a pillanatot álmodni és az álomban a pillanatot elkapni. A szívet éltetni és a szemet ragyogtatni. Az erdőről nem csak képzelődni, hanem az erdőben sétálni, megérinteni. Mert a szív és lélek mellett ízig-vérig hús-vér ember vagyok! És ettől majd újra álmodok. A tetteknek pedig értelmet adok.

A tükörben egy csodát látni:

a mosolyodban elolvadva, a tekintetedben megpihenni,

a kezedet megfogva az összetartozást érezni,

egy csókodtól megszédülve a mámort átélni,

félelem nélkül remélni, és vágyakozva álmodni.

Bakonybél: Borostyán - kút