A fejlődés az élet része. Nem baj, ha lépést tartunk vele. A gond ott kezdődik, ha azt rosszra használjuk. Ilyenek pl. a közösségi oldalak is. Nem ezekkel az oldalakkal van a baj, hanem azzal, ha azokat rosszra használjuk. Sőt, a mai rohanó, túlterhelt világban segíthetnek az információ szerzésében is. Éppen ezért fontos, hogy ezeken a közösségi oldalakon mit osztunk meg. Fontos, hogy milyen gondolatokat, képeket, történéseket osztunk meg - mert befolyásolunk vagy befolyásolhatunk velük másokat. Közösségi oldalak, tehát sokan látják, láthatják, de semmiképpen sem személyesek! És ez nagyon fontos, mert a személyes beszélgetések sokkal többet érnek. És minden, ami azokat kíséri, pl. mimika, testtartás, a beszélgetések közötti csend vagy csendek... Éppen ezért én azt tartom emberibbnek, meghittnek, őszintébbnek, ha a számunkra személyesebb történéseket, gondolatokat, érzéseket inkább a személyes találkozásokra épülő kommunikációban "osztjuk meg". Ahol nem a like - ok száma a mérce, hanem a személyes visszajelzések. És mivel egy emberrel nagyon sok dolog történik, jó és rossz egyaránt, mert olyan nincs, hogy csak jó vagy csak rossz, meggondoljuk, hogy ezekből mit osztunk meg a közösségi oldalakon. A legbensőbb "részünket" inkább a hozzánk közel álló emberrel, emberekkel "osztjuk meg", azokkal, akik igazán ismernek minket. Az örömeinket szívesebben és bátrabban osztjuk meg a közösségi oldalakon, mint a fájdalmainkat, problémáinkat (mert különben kiszolgáltatva és sebezhetőnek érezzük magunkat), de ettől még nem vagyunk hazug emberek. És amúgy is azt gondolom, hogy a fájdalmainkból, a sérelmeinkből, a sebeinkből nem kell kirakatot építeni, hanem sokkal fontosabb annál a "gyógyulás" útjára lépni. De ez nem könnyű. Mert a gyógyuláshoz vezető út sokszor fájdalmas, nehéz és hosszú. A gyógyulásig több útvesztőre is ráléphetünk, mint a tagadás, a düh, a harag. Éppen ezért van olyan, hogy külső segítségre van szükségünk. De segíteni csak annak lehet, aki el is fogadja, ill. megakar gyógyulni önmagáért (és nem másokért). A gyógyulás módszerei sokfélék. Amik nekem segítenek (mert sok harcot megvívtam, amiktől néha még mindig kemény és makacs vagyok, ahogy sokszor az élet is), azok szelíd módszerek, mint pl. a kerékpározás, a túrázás. Ezek megtanítanak, ill. megerősítenek olyan 'dolgokban', mint a megfigyelés, megértés, küzdés, kitartás, hogy soha ne adjam fel (inkább engedjem el), vagy abban, hogy menni tovább...ill. abban (és ami szerintem a legfontosabb), hogy minél jobban megismerjem önmagamat (mint pl. a kihívások által). Szerintem nem érdemes és nem egészséges fájdalmakat hosszú ideig cipelni, sebeket tépegetni, magunkat marcangolni, inkább a történteket fel kell dolgozni és elfogadni és sokszor másoknak vagy épp önmagunknak megbocsátani. Különben a lelki fájdalmak megbetegítenek bennünket. Nem szabad, hogy a fájdalmaink uralkodjanak felettünk vagy irányítsanak minket, inkább nekünk kell azokat felhasználni, hogy erősebbek legyünk. Éppen ezért tudni kell örülni is, a jót, a szépet meglátni, vidámnak lenni. Nekem pont ebben segít a kerékpározás, a túrázás. És erre büszke vagyok. És ezeket a képeket szívesen megosztom a közösségi oldalakon, hátha másokat is inspirálhatok! Aki tud örülni, az tud szeretni. Aki tud szeretni, azt viszont szeretik. Ha szeretünk és szeretve vagyunk, az a "tökéletes".