A hangtalan visszhang néma szaván üzennek most az emlékek.

Ahogy a múló percek tűnődve szemlélik énünk vibráló képeit.

Érzések zuhatagán áramlik ilyenkor a szövetség.

Itt ott felvillan s talán maradásra bír a remény.

Hiszen az nem lehet, hogy a csoda eltűnik a semmibe.

Mikor a csillagok vezetnek az árnyékból a fénybe.

Vagy csak én maradtam a múltban, az időtlen vágyak magányos hálójában?

Várva a pillanatot: lélegezni egy illatot, látni a szemek varázsát, hallani pezsgő ajkak bódító dallamát, érezni szívek boldog ritmusát.

Vad vagyok, örök vándor tüzével egy utazó vagyok.

De most mégis maradni szeretnék, a lelkek táncával békésen ringatózni szeretnék.

Minden sejtemmel érezni: abban a visszhangba elmerülve egy álmot valóra váltani.

Vadálló-kövek, 2018.