Schneeberg - 2017.

Túl az idők kapuján, minden mesék varázsán,

világok felett

rám hajol a csend, kéklő egén, szelíd létén.

Átkarolva békében minden emlék a megértésben él.

Táncolva a felhőkkel, a nyugalom csak vonz.

És az idő tényleg végtelen,

mert minden gondolat csak egy pillanat.

Már nem félek:

tudom, mit akarok,

tudom, mit érzek,

tudom, mit élek,

tudom, mit kérek.

Hiszen ismerek minden felhő cseppet, minden könnyet.

Minden örömet és bánatot.

 Visszatartott sóhajt és elrejtett álmot.

Így hát elengedek minden romboló alakot,

minden pusztító gondolatot.

És ahogy feltámad a szél, bennem újra él a kép:

a felhő új formába lép.

És talán az a varázs új meséket mond.

A völgyek üzennek ilyenkor hangosan,

mert a motiváló erő a lelkekig hatol, hiszen a szív valahol nagyon mélyen bandukol.