Az őszi falevelekkel táncoltam ma, időt érintve, érintve arcát, meséltem a mulandóságról.

Érzékelve a pillanatot, elhagyva a fájdalmat.

Ösvényeket jártam, remélve a visszhangot.

Hittem az emlékekben, várva az újat, tudni akarva a szebbet.

Kérdőre vonva azt a képet, mert talán szerettem azt a létet.

De néha kevés a mosoly, a tekintet.

Több kell, valami titokzatos sóhaj.

És akkor lépett a végtelen, Bennünk keresve, felhőkbe rejtve, hirtelen táncolt a mesékkel.