Méterekben, kilométerekben mérjük a távolságot, néha időben....

És a lelkek, a szívek távolságát gyakran figyelmen kívül hagyjuk.

Pedig fontos.

Próbálunk hidakat építeni, de néha hiába. Félelmeink (felett) vezetnek.

És van, mikor az a szakadék nagyon mély, szinte végtelen.

Mégis újra és újra átjárót alkotunk reményből, hitből, vágyakból, álmokból..

Biztonság, ha kísér, bátran rálépünk arra az útra.

De annyi minden velünk tarthat még az ösvényen: örömök, bánatok, csalódottságok, sikerek, kudarcok, reakciók, visszajelzések, elképzelések...

Mégis tovább hajt valami megfoghatatlan: talán a féltés, a magány, vagy tervezés, az ismeretlen, kutatjuk az újat, a felfedezés.

Miközben az érzéseink újra és újra formálják mozgásunkat, tempónkat, kitartásunkat, vagy épp a feladást, az elengedést, lemondást.

A szeretetből épülő hídra őszintén rálépek.

Az igazat remélve a boldogságot remélem, elképzelem.

És ezzel vágyok a jóra, a szépre, a tiszteletre, a megértésre, az elfogadásra, egy felemelő érzésre: a kettőnk közti hidak építésére, a szakadékok legyőzésére.

De a hídnak mindig két vége van!

A közepén pedig néha visszatart valami érthetetlen, valami fura, talán egy (meg) érzés - nem kellenek:

- a díszes hidak, a szép szavakba csomagolt hitegetések,

- a kódolt álmok, a hamis látomások,

- az újabb csalódások,

- a mankók, apró elszórt morzsák,

- a sajnálat, a szánalom, a vigaszok,

- a hirtelen hangulatváltozások,

- az energiavámpírok.

Csak bizalmat szeretnék, hűséget és hitet, igaz őszinte vallomást, tiszteletet. Ami bennem is életre kelti a vágyakozást, a létet.

És feleteti a magányt - 

mert a híd két végén egyszerre elindulva, középen az összetartozást érezve, az érzések átalakulnak és értünk a szakadékot átlépve, álmainkat valóssá formálják.