Az erdőben sétálva otthon vagyok, haza érkeztem, s tudom, hogy: "Benned bízhatom". Hisz már oly sokszor befogadtál, mindig visszavártál. Háborgó lelkemet lecsendesítve "a szívemig elértél". Bár néha úgy érzem, hogy a fák ágai nem nekem integetnek, a forró napokon a hűvös szellők, mint a gondolatok cirógató kezei, nem engem simogatnak. Mikor látom és hallom, hogy a patakok nem az én kövemet mossák a völgyekben, úgy érzem, hogy: "egy magányos kőszikla vagyok". És egy újabb vihar, "a rideg világ" közeleg. Aztán egy ilyen "gyáva pillanatban" valahogy mindig az "emlékezés fája"-hoz érkezek. És akkor ott minden "suttogásod", minden "lélegzetvétellel" nekem meséli a világod. És akkor rájövök, hogy erdő nélkül nem létezhetek, mert szív nélkül nem élhetek.

De tudnom kell, hogy ez a tánc, mint az őszi levelek játéka, páros-e? Tudnom kell, hogy: "útjaink összeértek, ágaink egymásba csavarodtak, gyökereink közös földbe kapaszkodtak" - e? Tudnom kell, hogy: "ha új vihar jönne, rám hajolnál és magad ellenében is átkarolnál"? Tudnom kell, hogy "az örök remény mi vagyunk"?

Tudnom kell és érezni, hogy Te ezt elhiszed, "bízol-e önmagadban"? Mert azt tudom, hogy én mit érzek és hova tartok. Mert azt is tudom, hogy én mennyit érek. És ezzel "többre vagyok képes, mint gondolod".

Így hát az erdőt járva folyton egy álmot látok és "a reményt kézen fogva" állandóan tovább haladok. Mert az erdő sem enged el és talán "magához ölel" egyszer "szerelemmel".