Utak mögöttem és utánam.

Hidak lehetőségek felett, választások sorsok bölcsőjében.

Talán értem és érzem, mert még kérem, a pillanatot újra élem.

Mikor minden vidám, csak kacag a világ zaján.

Nem hódít a magány.

Nem világít a sötét talány.

Egyszerűen velem lélegzik, mellettem pihen az összetartozás.

Tudva minden percét, érezve a Szenvedély legszebb ritmusát.

Táncra hív a Természet, minden kincsét rám bízza.

És én nem adnám semmiért,

csak egy hang, csak egy pillantás,

csak egy szívdobbanás,

a mindenség egy lobbanás.

És Benned újra él a legszebb kép,

a Világ tetején szabadon, mosolyogva átölel a vágy, és csókot lehel az emlék.

Tudnod kell, bennünk a Világ újra remél, nem felejt, szédítve felkér.

És átölel egy érzés.

Kacsintva megszületik a régi emlék, ismerős kép, talán most bízva, csillag születik.

Arcok gondolatok fényében, érzések tekintetek tükrében.

És a vonások változnak, világokat alkotnak.

Hegyek és völgyek, hullámokat rajzolnak.

Fent és lent, váltakozva más más világot feltárnak.

Szabadon futnak az utak, ösvényeket festve, hívogatnak.

Felváltva erdőből rétre tartanak.

Ahogy az évszakok újabb és újabb illatokat hoznak, szelek szárnyán a felhők is mesélnek.

A változásról örömet és bánatot regélnek.

De a találkozások pillanatában esőcseppek születnek.

Földre érve pedig a szívekig érnek, mert a felszínéről a lelkekig hatolnak.

És ezzel a régi emlékek állandóan erősek maradnak.

Újra és újra esőcseppeket hordoznak.

Varázslatosan csillognak, ahogy emlékezve Bennünk állandóan változnak.

Zirc, 1992. december

Idők ösvényein járva követnek az érvek.

Tegnapok patakjában utaznak az emlékek.

Miközben a jövő lombkoronái a szenvedélyek szelével ringatják bennem a vágyakat.

De néha megállok és csak várok.

Majd a patakkal sodródok, mert az álmokban a kérdésekre válaszokat kapok.

Végül az érvek a gondolatok szekerén mindig utolérnek.

De én újabb ösvényeket látok.

Mert az érzelmek időt állítva órákat törnek.

Néztem az eget, kémlelve egy gondolatot, a másnapot.

Mert talán láttam valami különleges pillanatot a szemed tükrében, a felhőkkel játszó tegnapot.

És a könnycsepp kigördül, mert most minden szelíden révül.

Hisz örökre benne él, minden egyetlen mondattá ér.

Keresve minden apró csodában, az emlékek varázsában.

Ahol a szó csak kér és ígér, de a szív átél.

Kivételes születik: a tegnapból a pillanat a másnapba utazik.

A gondolat a vágyakkal szenvedéllyé változik.

És akkor az a könnycsepp a felhőkkel álmodik, szelíden emlékszik, minden apró csodát megköszönve révbe érkezik.

Malom - völgy, 2018.

Az őszi falevelekkel táncoltam ma, időt érintve, érintve arcát, meséltem a mulandóságról.

Érzékelve a pillanatot, elhagyva a fájdalmat.

Ösvényeket jártam, remélve a visszhangot.

Hittem az emlékekben, várva az újat, tudni akarva a szebbet.

Kérdőre vonva azt a képet, mert talán szerettem azt a létet.

De néha kevés a mosoly, a tekintet.

Több kell, valami titokzatos sóhaj.

És akkor lépett a végtelen, Bennünk keresve, felhőkbe rejtve, hirtelen táncolt a mesékkel.

Várni és remélni - egy végtelen sóhaj.

Mámor a tegnapban, ígéret a holnapban.

Talán ösvényt lel a pillanat, és utat rajzolva felemel az a lélegzet.

Mert tudod és tudom, hogy álmokat épít és Bennünk ösvényt fest a képzelet.

Csörgedező patakot érint - újra a refrén szédít: hiszek, Benned bízva egy világot látok.

És akkor lépek, talán élek... a végtelennel haladva csak nézek, ahogy a patakkal csörgedezve sóhajtok és holnapot ígérek...ösvényt rajzolok, mert egy pillanatra lélegzek és a képzelettel a világodba tartok: álmokkal utazok.

Minden rezzenés dúdol, ahogy él az erdő.

Libben a szellő - lelkek hangjai, szívek dallamai.

Évszakok színei - harcok nyomai.

Csillagszemű éjszakák és perzselő nappalok - változó hangulatok.

Míg egy kismadár a párját keresi.

Mert emlékezve, azt a szellőt táncra kéri.

Szívet kitárva csak dalol és dalol.

Hegyeken és völgyeken át álmodik és reményt fakasztóan időt megállít. 

A lelkek madara: 

minden rezzenés emlékszik - arcokat látva, mosolyokba merülve, tekintetekbe mártózva... szinte tündöklik.

És a lelkek ösvényt keresve mesékbe rejtőznek, az idő előtt meghajolnak.

A madár pedig fészket épít, mert kincset féltve egy világot őriz.

Hiszen az erdő maga az élet, minden hangjával, minden rezzenésével és dalával.

Jankovac, 2018. 08. 08.

Mit mondhatnék?

Mit kérhetnék?

Mit ígérhetnék?

És mit remélhetnék?

Meséltem az Ősznek, a Télnek, a Tavasznak, és a Nyárnak...

Kértem a Hitet és a Vigaszt...

Reméltem az Időt és a Vágyat...

Ígérve Utat, s benne rejlő Álmokat.

Tűzben született képekkel, szélben szálló szavakkal,

daloltam a Fák alatt, táncolva Szíveken át.

Hallgattam Patakok csobogását és láttam Hegyek méltó tartását.

Érintve a Lelkek titkát, barlangok belső titkát.

Végül mindent éreztem, mert Benned újjá születtem,

ahogy a Természetben otthonra leltem.

De most észlelve a Pillanatot,

a falak mögött rejlő, félénk, gyermeki kíváncsiságot,

nézlek a bennem rejlő élő képbe rejtőzve.

Kócs, 2018.

A tükörben mozdulatlanul, fény nélkül, válaszok nélkül.

Kell valami, ami visz tovább.

Mert most árnyék nélkül alkot a kép.

Hisz messze, nagyon messze igéz a lét.

Minden emlék csak kér, utat vél.

És ezzel Benned a kérdés megszületik.

Hozzám pedig vigaszt remél.

És akkor a tükör káprázva tündököl.

Mert mindent összekötve újra varázsol: Benned és Bennem kincseket őrizve titkot épít...

Burok-völgy, Nagy-sárkány-barlang, 2017. ősz...

Amikor a szívem kitárom - az őszről regélek.

A legszebb évszak - egy tündöklő színes vallomás.

Sárga, narancs, zöld és barna... mind mind egy belső ábránd.

ŐSZinte pillanat - ŐSZi villanás.

Napfényben és esőben - az álmok fészkében.

Szivárvány születik - a csoda létezik: mert bennem az a látomás színekben pompázik.

Pilis: Fekete - kő, 2017. ősz